Séta

2010 október 2. | Szerző: Mucis |

 Lejártam a lábam! Ma rettentő sokat mentem. Úgy volt, hogy jön velem a barátnőm, aki egyben a munkatársam is, de még a délelőtt folyamán lemondta. Talán más dolga akadt, talán csak nem volt kedve a társaságomhoz, talán csak menekülni akart attól ami elválaszt mostantól minket. Ugyanis jövő héttől más munkahelyen fogom folytatni az életemet, de ezt nem nagyon akarja felfogni még a lelkem. Ő már pénteken bele volt betegedve, hogy elválaszt minket az élet, de az én agyam nem akarta felfogni. És talán még most sem fogta fel.

Szóval nem jött velem Piroska, ami kicsit rosszul esett, és nem is volt kedvem elindulni, de csak elmentem. Először azt gondoltam elmegyek a tescóba, de aztán benéztem az egyik kínaiba, meg elmentem a Plázába. Jó volt menni és gondolkodni az életemen, és közben rohadtul rájöttem, hogy annyira de annyira boldogtalan vagyok, hogy azt elmondani nem lehet. Nekünk nem kellett volna összetalálkozni Jancsival – végig csak ez lüktetett a fejemben. Olyan más lehetne az életem. Nélküle! Mert komolyan mondom olyan, mintha egyedül élnék, mert alig találkozunk, és már alig beszélgetünk. Ha itthon van, azt a kevéske időt is a gép előtt tölti és ha szólok hozzá, nem hallja. Ezzel tud teljesen kiborítani engem.

Még mindig sajog a lábam, pedig már itthon vagyok egy órája, de mi a francnak kellett nekem ennyit gyalogolni?

Vettem magamnak egy üveg italt, egy likőrt, mert régóta vágytam már rá, és régóta lett volna kedvem úgy magamban eliszogatni. Nem vagyok alkoholista, csak van mindig egy picinyke időszak életemben, mikor úgy- de úgy megkívánom.

Talán a boldogtalanság hozza ezt ki belőlem, nem tudom???